Plusz egy fő az asztalnál

Írta:Simon János

A minap, munkából hazafelé sétálva, az ajándékvásárló tömeget kerülgetve, kis híján beleütköztem egy férfiba, akivel a fél gyerekkoromat együtt töltöttem, bár egy negyedszázaddal ezelőtt láttam utoljára. Már a tekintetén is láttam, hogy valami nincs rendben nála. A megvert kutyák bánatával nézett rám, nem ismert meg. Vagy nem akart. Aztán, ahogy végignéztem rajta, mindent megértettem. Vörösre fagyott kézzel markolta egy áruházlánc logójának foszlányaival takart szatyrát, tartása a meghunyászkodó állaté volt, nyaka behúzva, szeme a járdát pásztázta, nem állta a tekintetemet, magában motyogott.
Már nyitottam a szám, hogy ráköszönök – megismersz? –, de nem tettem meg végül. Néhány másodperc telt csak el így, aztán valahogy elslisszolt, elveszett a tömegben. Én álltam ott a szép öltönyömben, meleg kabátomban, a táskámban egy drága számítógéppel, a zsebemben okostelefonnal és pénzzel, saját egzisztenciám kényelmes biztonságából egy pillanatra kitekintve, és felfordult velem a világ.

A férfi, nevezzük Krisztiánnak, egy őt egyedül nevelő anya nagyobbik gyermekeként, annak alkalmi barátai által időnként alaposan elgyepálva, de mégis minden kontroll nélkül nőtt föl. Amikor nem volt iskolában, velünk lógott a játszótéren, a ligetben, vagy akár a kertben. Mindenről mindig mindent tudott. Az iskolában – noha tankönyvei otthon nemigen hagyták el az táska rekeszeit – nem nagyon szerzett ötösnél rosszabb jegyet, kivéve természetesen a magatartást. Mindannyian biztosak voltunk benne, hogy közülünk ő viszi majd a legtöbbre, belőle lesz valaki. Nem lett. Vagy ha meg is mászta a képzeletbeli létra magasabb fokait, mára már nem látszik rajta, hogy valaha járt volna ott.
Rövidre sikerült találkozásunk óta nem hagy nyugodni, hogy mit tehettem volna, mit kellett volna tennem. Azóta nem láttam mifelénk, pedig keresem a szememmel, hátha feltűnik, de közben félek is, hogy mit tennék, ha meglátnám. Ha – egykori barátjaként – adni próbálok neki valamennyi pénzt, megalázom. Ha nem teszem, közönyösnek tűnhetek a látható nyomora iránt, pedig nem vagyok az.

Végigsétálok minden nap az utcán, ahol az üzletekből kiszűrődő karácsonyi muzsika és a sarkon sülő gesztenye illata eltereli a figyelmemet a csípős hidegről, szinte még jól is esik, hiszen jön a Karácsony! Rég elfeledett, gyermekkori hangulat tölt el ezektől. Otthon párszor már sütöttünk mézeskalácsot, és ha átfázunk, bort is forralunk. Olyankor a narancs és a friss fahéj illata diszkréten elfedi a világ Krisztiánjainak a létezését is előlünk, azokét, akiknek mindez nem sikerült.
De mióta találkoztunk, ez valahogy megváltozott. Azóta nem nagyon jut eszembe panaszkodni, ha tizenkét ajándék mellé a tizenharmadikat már nehezemre esne megvásárolni, és nem hoz lázba a várva várt motorvásárlás, amit tavaszra terveztem. Egy új vágyam lett, ami nem hagy nyugodni: szeretném legalább egy „Krisztiánnal” megosztani az ünnep örömét. Még nem világos, hogy ezt ajándékkal, pénzzel, vagy egy karácsonyi vacsorameghívással lenne jobb megvalósítani, de azt hiszem, ez részletkérdés.
Hihetetlen, de bár még az égvilágon semmit nem tettem, azon kaptam magam, hogy jobban várom a Karácsonynak ezt a meglepetését, mint amit becsomagolva minden bizonnyal idén is megtalálok a fa alatt.

Nem mondom, hogy ezzel valóban segítek rajtuk. Lehet, hogy ez is csak a társadalmi bűntudat egyik megnyilvánulási formája, és az ajándékkal, vacsorával valójában lelki nyugalmat és megkönnyebbülést vásárolok a fa alá, az ajándékok mellé. De mindez nem érdekel, mert már nagyon várom. Izgatott vagyok, mint utoljára akkor, amikor pár évesen bizsergető, kíváncsi türelmetlenséggel vártam a Karácsonyt, a Jézuskát, az ajándékokat. Nem kérem, hogy tartsatok velem, de baráti jókívánságom, hogy éljétek át ugyanazt az örömöt, amit én fogok.

Boldog, valóban boldog Karácsonyt!